Rakonczay Viktória és Rakonczay Gábor saját tervezésű és építésű hajóval, első magyar párosként átevezte az Atlanti-óceánt. Vegyes párosban világrekord idő alatt Kanári szigetek – Antigua: 5200 km (2808 tengeri mérföld) 51 nap, 6 óra 10 perc tették meg közösen az utat. Az általuk tervezett és épített, Tűzhangya nevű óceáni evezős hajó elnyerte a Magyar Forma-tervezési Díjat termék kategóriában, a Magyar Szabadalmi Hivataltól, 2007-ben. Az óceán átevezés sikere kapcsán Guinness World Records elismerést kaptak Londonban, és az Év kalandja díjat, a National Geographic Adventure-től Washingtonban. A hajót Budapesten a Magyar Iparművészeti Múzeumban és Bécsben a Vienna Boat Show-n láthatta a nagyközönség. 2012-ben, amikor Gábor hazaért, így nyilatkozott: Köszönöm azt a rengeteg biztatást és szurkolást, amit Vikivel kaptunk tőletek. Fantasztikusak vagytok! Habár az óceánon egyedül voltam, de ez az út mögött sok embernek igen sok munkája van. Mintegy 30 partnerrel és szponzorral dolgoztunk együtt, akik hittek és tettek azért, hogy egy tengerpart nélküli ország, nemzetközi hajós eredményt tegyen le az asztalra. Ez sikerült. Nem úgy, ahogy terveztük, de sikerült! Ha az ember – egy motor nélküli, ilyen kisméretű – hajóval kimegy az óceánra, akkor az egy nagyon hosszú út lesz, ahol rengeteg megoldandó helyzet adódik. Ahol találkozni fog a cápától a bálnáig minden élőlénnyel, és át fogja élni a szélcsendtől a viharig a térségre jellemző összes időjárást. A hajózás sikere is azon múlik, miként tudunk reagálni, cselekedni a számtalan szituációra, és mint ahogy az óceánon sincs két egyforma hullám, minden helyzet más és más. Az esetek többségében hibázni nem lehet, és csak egyszer lehet dönteni/cselekedni. Egy ilyen átkelést nem lehet anélkül megúszni, hogy a nyílt víz ne változtasson az emberen. Az ismert hajófelborulás pedig megcsavarta és négyzetre emelte ezt. Ha találóan akarom magam kifejezni: volt egy életem a hajófelborulásig és van egy új életem az óta. Sok mindent átértékeltem és sok mindent máshogy látok ma, mint az út előtt. Értékrendek teljes sora, alapjában változott meg. Anélkül, hogy részletekbe belemennék, az biztos, hogy nincs lehetetlen és még a parttól ezer kilométerre levő süllyedő hajót is vissza lehet fordítani, – minden rajtunk múlik… Eddig a vallomás. Hetek teltek el és csak most tudom leírni, miután vagy százszor átgondoltam, hogy milyen sokat jelentett nekem – bár nem is ismerem őket személyesen – az a közösen megtett út, aminek mind a ketten főszereplői lettek. Bevallom, nem nézem a televízió adásait, mert ehhez már nincs türelmem. Időm az talán lenne. Szóval nem a TV-ből ismerem a történetüket. Feltűnt, hogy Gábor a sajtó előtt arról beszélt, hogy csak a magyarok kételkedtek abban, hogy igazat mond e. Hol volt az óceánon ennyit? Miért is ért partot jóval előbb a tervezettnél? Ki igazolja, hogy merre haladt? Azt láttam, hogy rosszul esik neki, hogy ennyien kételkednek benne. Mondhatnánk: hazaértél. Ez bizony csak nálunk fordulhat elő. De ami igazán a kicsengése a történetnek, hogy feleség megígérte a férjének, nem fog izgulni, bármi is legyen. Sokan kimondják a holtomiglan – holtodiglan ígéretét, de ők mertek bízni, mondhatnánk, hinni egymásnak. Nagy dolog! Sokan kérdezik, hogy minek kell ekkora kockázatot vállalni. Ezt én sem tudom, de a kitartást értékelem. Nem a nagy utat, hanem a mindenek ellenére adott szó hűségét. Két embert nem tudott sem vihar, sem a természet, sem a messzeség elválasztani. Azt már csak halkan jegyzem meg, hogy a hajó építője az a Fa Nándor, aki hasonló kalandokban jártas sportoló, ő merte kimondani: kalandvágyból maradtam itthon. Találó önellentmondás. Évtizedekkel később két magyar, egy házaspár kimondatlanul is megtette. A történet kettős szálon mozog. Van egyszer egy kalandos, halálosan komoly út és van a házasságnak, egy igazi megélt kapcsolatnak a mélysége. És ez a nagyobb hír. Nálunk úgy tűnik nem szokás lelkesíteni a másikat, amikor emberileg nincs remény, de a feleség ezt nem is vett komolyan. Ő egyszerűen csak hitt. Ez győzött. Gratulálok!
Bokros Levente