Krisztus mennybemenetele A mai ünnep szentírási olvasmányai közül mind az Apostolok Cselekedeteiből vett olvasmány, mind az evangéliumi részlet Jézus mennybemeneteléről szól.

Mindkét elbeszélés Szent Lukács tollából való, s ugyanezeket ez alapelemeket tartalmazza: a feltámadt Krisztus megjelenik apostolainak (az ApCsel szerint ez egy hoszszabb, 40 napos időtartam lezárása); egyetemes küldetést ad nekik, amelynek teljesítéséhez a Szentlelket ígéri számukra; majd az Olajfák hegyén a mennybe emelkedik. Bizonyára nem véletlen az esemény helyének hangsúlyozása. Jézus, a tanítványok és a zarándokok kíséretében, az Olajfák hegyén keresztül vonult be ünnepélyesen Jeruzsálembe. Ezen a helyen élte át a halálfélelmet, amelyet kitartó imával győzött le. Most ugyanerről a hegyről távozik, s így tudatosítja, hogy az “út”, amelyet az Atya jelölt ki számára, s amelyet a színeváltozáskor az Ószövetség képviselői (Mózes és Illés) is tanúsítottak (vö. Lk 9,31), a szenvedésen át a mennyei hazába vezet. A “menny” persze itt nem kozmológiai, hanem teológiai fogalom: Isten világát jelöli. Jézus mennybemenetele anynyit jelent, hogy embersége végérvényesen bevonult Isten dicsőségébe. “Krisztusban az ember, az emberi lényeg, melyből mindnyájan részesedünk, valami teljességgel új módon belépett Isten belső életébe. Ez azt jelenti, hogy mindörökre helyet kaptunk Istenben” – írja Joseph Ratzinger. A közös elemek mellett mindkét elbeszélésnek sajátos mozzanatai is vannak, melyeknek érdemes figyelmet szentelni. Az evangéliumi jelenet szerint Krisztus áldás közben távozik. “Felemelte kezét és megáldotta őket”. A leírás igen hasonlít ahhoz az ószövetségi szöveghez, amelyben Simon főpap a templomi istentisztelet végén megáldja a jelenlévőket: “Izrael egész közössége fölé terjesztette kezét, hogy fennhangon ossza az Úrnak áldását” (Sir 50,20-21). A feltámadt Krisztus tehát főpapi gesztussal megy föl a mennybe. Ebből kifolyólag távozása nem távollétet jelent. Bár látható formában nincs többé övéi között, a vele való kapcsolat semmiképpen sem szűnt meg. A tanítványuk közösségét a feltámadt Krisztus áldása kíséri, s az áldással együtt az ő békéje és szabadító ereje. Fontos az is, hogy az apostolok leborulva fogadják az áldást, s ezzel Istennek kijáró imádatban részesítik Mesterüket. Ennek az imádatnak az egyházban kell folytatódnia: a keresztényeknek Krisztus istensége folytonos megvallásával kell Krisztus áldását fogadniuk, s elkötelezett tanúságtevő életükkel kell azt gyümölcsözővé tenniük. Az Apostolok Cselekedetei leírásából a “felhő” motívuma emelhető ki. A “felhő”, miként a Biblia más helyein, Isten hatalmi szféráját, hatalommal teli jelenlétét jelképezi. Lényegében ugyanarra a valóságra utal, mint az “Isten jobbján ül” kifejezés: Krisztus immáron emberi természetét tekintve is részesedik Isten világot átfogó hatalmában. A “felhő” emellett a parúziával is kapcsolatban áll, hiszen Krisztus távozása után a mennyei küldöttek így figyelmeztetik az égre figyelő apostolokat: “Ez a Jézus, aki felvétetett mellőletek, úgy jön el ismét, ahogy a mennybe felmenni láttátok.” A megdicsőült Krisztus, aki teljhatalommal irányítja a történelem menetét, az Isten által meghatározott (és emberi eszközökkel ki nem számítható) időben mindenki előtt nyilvánvalóvá teszi majd isteni dicsőségét, s egyúttal az üdvösség teljességével ajándékozza meg a benne hívőket. A mennybemenetelről szóló elbeszéléseknek számunkra is van időszerűsége. Egyrészt azt tudatosítják, amit Szent Pál így fogalmaz meg: “A mi hazánk a mennyekben van, ahonnan mint Üdvözítőt várjuk az Úr Jézus Krisztust. Ő átalakítja gyarló testünket, és hasonlóvá teszi az ő dicsőséges testéhez, azzal az erővel, amellyel hatalma alá vethet mindent” (Fil 3,20-21). Isten országa, bár a földre is kiterjed, mégsem e világi valóság. Ezért pusztán emberi eszközökkel (az igazságosság és a testvériség jelszava alatt) nem lehet azt elérni. Aki a “mennyet”, vagyis Isten és a megdicsőült Krisztus abszolút fennhatóságát figyelmen kívül hagyva kíván valamiféle “földi paradicsomot” létrehozni, egy újabb borbeli tornyot épít, és nem a végső beteljesedést szolgálja. Ám a másik véglet is veszélyes: ha valaki csak Isten cselekvésére hagyatkozik, és a mindennapi kötelességeit semmibe véve kizárólag az égre szegezi tekintetét, vagy ha abban a tévhitben él, hogy a parúzia idejét pontosan meg lehet határozni. Nem feledhetjük: “az idők és a korszakok számítgatása” nem a tanítványok dolga (ApCsel 1,7). A mi feladatunk Krisztus áldásának hatékonnyá tétele. Abban a tudatban, hogy a megdicsőült Krisztus fogja a történelmet beteljesedésre vezetni és Isten örök országát felállítani, kell nekünk tanúságot tenni arról az üdvösségről, amely már most valóság, s amely Krisztus második eljövetelekor jut el a teljességre.

Kocsis Imre

Szóljon hozzá!