Október 7-én reggel 7 órakor – a szokásoknak megfelelően – Ferenc pápa a Szent Márta Ház kápolnájában mutatott be szentmisét. Homíliájában a Jónás és az irgalmas szamaritánus alakjáról elmélkedett.
Időnként megtörténhet, hogy egy jó keresztény, egy jó katolikus is elmenekül Istentől, míg egy bűnös, akit Istentől távolinak tartunk, meghallja az Úr hangját. Jónás szolgálja az Urat, sokat imádkozik, és jót tesz, de amikor az Úr hívja, elmenekül.
Jónásnak megvolt „saját írott története” és „nem akarta, hogy zavarják”. Az Úr Ninivébe küldi, de ő hajóra száll Spanyolország felé. Az Úr elől menekült. El lehet menekülni Istentől még keresztényként, katolikusként is, papként, püspökként, pápaként is. Mindenki elmenekülhet Istentől. Mindennapos kísértés, hogy ne hallgassunk Istenre, ne halljuk meg szavát, ne érezzük meg szívünkben javaslatát, meghívását. El lehet közvetlen módon menekülni Istentől, de vannak más módok is, sokkal intelligensebbek, kifinomultabbak – állapította meg a pápa.
Az evangéliumban egy félholt ember fekszik az út szélén, arra ment egy taláros, rendes pap, aki meglátta és azt gondolta: „Későn érek oda a misére”, és elment mellette. Nem hallotta meg Isten szavát. Egy levita is arra haladt, aki talán azt gondolta: „Ha odamegyek hozzá, talán már halott, és akkor holnap el kell mennem a bíróságra tanúskodni…”, és továbbment. Ő is menekült Isten hangjától.
„Csak az tudta megérteni Isten hangját, aki rendszeresen menekült Isten elől, egy bűnös, egy szamaritánus: és odament a félholt emberhez. Egy bűnös ő, aki távol van Istentől, és mégis meghallja Isten hangját, és közel lép az emberhez. A szamaritánus nem volt hozzászokva a vallási gyakorlathoz, az erkölcsös élethez; teológiai szempontból is hibás elgondolást követett, mert a szamaritánusok úgy gondolták, hogy Istent máshol kell imádni, nem ott, ahol az Úr akarta. Mégis a szamaritánus értette meg, hogy Isten hívja őt, és nem menekült el. Odalépett az emberhez, bekötözte sebeit, olajat és bort öntve rájuk, „azután föltette teherhordó állatára, elvitte egy fogadóba és ápolta” (Lk 10,25–37). Elvesztegette az egész estét – jegyezte meg ironikusan Ferenc pápa.
A pap időben odaért a szentmisére, és a hívek boldogok voltak. A levitának volt egy nyugodt napja következő nap, azt tehette, amit tervezett, nem kellett a bíróságra mennie…
Jónás miért menekült el Isten elől? És a pap vagy a levita? Mert zárva volt a szívük – állapította meg a pápa. Amikor zárva van a szívünk, nem halljuk meg Isten hangját. Az úton levő szamaritánus, „amikor meglátta, megkönyörült rajta”. Nyitott volt a szíve, humánus.
Jónásnak volt egy életterve: ő akarta magának megírni azt, ahogy a pap és a levita is. Munkatervnek is nevezhetjük. Ezzel szemben ez a bűnös, a szamaritánus hagyta, hogy Isten írja életét. Mindent megváltoztatott aznap este, mert az Úr a közelébe hozta ezt a szegény, sebesült embert, aki az út szélén hevert.
Felteszem magamnak és nektek is a kérdést – mondta a Szentatya. Hagyjuk, hogy Isten írja életünket, vagy mi akarjuk azt írni? A szelídségről van itt szó. Szelídek vagyunk Isten Szava iránt? Képesek vagyunk megtalálni Isten Szavát a mindennapi történésekben, vagy inkább a saját gondolataink tartanak fogva bennünket, és nem hagyjuk, hogy az Úr meglepetése beszéljen hozzánk?
Három személy menekül Isten elől – összegezte homíliájában a pápa. Egy másik személy pedig rendezetlen helyzetben van, de képes meghallani Isten hangját, megnyitni szívét és nem elmenekülni. Biztos vagyok benne, hogy mindannyian látjuk: a szamaritánus, a bűnös nem menekül Isten elől. Az Úr adja meg nekünk, hogy meghalljuk az Úr hangját, aki azt mondja: „Menj, és te is hasonlóképpen cselekedjél!” (Lk 10,25–37).
Vatikáni Rádió/Magyar Kurír
